A napelem áramot termel, az áram a vizet hidrogénre és oxigénre bontja, és már kész is a szénsemleges energiahordozó: ezt a folyamatot már gyermekeink megtanulják az iskolában. Csakhogy a nagy hatásfokú napelemek nem szeretik a vizet, és rém drágák, szóval nem tudunk olyan berendezést építeni, amit elég lenne vízbe tenni és ottfelejteni.
Kivéve, hogy most úgy tűnik, a texasi Rice egyetem kutatói megtalálták a megoldást. Remek hatásfokukról ismert perovszkit kristály napelemeket használtak, de nem csúcskategóriásakat, amik megfizethetetlenek, hanem jóval olcsóbbakat, amelyek 6,7%-os hatásfoka azért még mindig jónak mondható. A napelemek egyéb komponenseit is olcsóbbra cserélték: platina helyett például szenet alkalmaztak.
Ezt a napelemet aztán különleges polimerbe foglalták, így már bírja a vizet a rendszer, a vízbontó és a szolárcella egyetlen egységbe foglalható, így csökken a telepítés helyigénye és költsége, valamint egyszerűbben használható a rendszer.
A rendszer gyakorlatilag önfenntartó: ha nem süt a nap, akkor az előállított hidrogént és oxigént lehet visszaforgatni áramtermelésre, és további vízbontásra. Mondjuk nem értjük, ennek mi az értelme, mindenesetre a kutatók nagyon büszkék erre a lehetőségre (vagy félreértettük a folyamat leírását).
A dolognak azért van aktualitása, mert egyre több autógyártó mozdul a hidrogén üzemanyagcella felé. A Toyota már az idei évtől 30 ezer Mirai szedánt kíván gyártani évente, amit 5 éven belül 200 000 darabra növelne. A Hyundai hidrogén üzemanyagcellás autója is megvásárolható, a BMW szintén felszállt a hidrogén-vonatra, a közelmúltban pedig a Rolls-Royce és a Daimler jelentette be, hogy közösen stacionárius hidrogén üzemanyagcellás áramfejlesztőket fejlesztenek. Ha ez a fejlesztés megfelelő mennyiségű és költségű hidrogénellátással találkozik, elindulhat a technológia elterjedése.
