„Összeszokott csapatba kerültem a kúton, az első naptól láttam, hogy össze is ’kell’ dolgozni rendesen” – kezdi Évi, akiben már csak azért is tisztán megmaradtak a történtek, mert elmondása szerint rengeteg pénzt keresett. Nem hivatalosan, persze.

Még úgy is sok maradt a zsebében, hogy minden egyes műszak végén a kutat üzemeltető vállalkozó megkapta a csapattól az ún. „leadót”, ami napi fix összeg volt. A főnök nem vett részt a trükközésben, műszak közben jött és ment, számos egyéb töltőállomást is üzemeltetett.

A reggel hattól este hatig tartó nappali műszakot két shopos lány és két kutas fiú csinálta végig, az éjszakaira feleződtek. Műszak végi záráskor mindig összegezték a kasszában maradt, valamint az autókat tankolók zsebében összegyűlt pénzt, aztán négyfelé osztották. Hajnalban két részre.

„Itt nem csak a borravalóról beszélek” – nyomatékosítja a nő, hogy volt bőven egyéb bevételük is. Mennyi jött össze, kérdezem tőle. „Olyan 15-20 ezer forint” – feleli. Elkezdek hangosan gondolkodni. Közel 20 ezer forint 15 évvel ezelőtt, osztva néggyel, az…, ekkor hirtelen közbevág. „Látom, nem érti. Fejenként maradt 15-20 ezer forint!”

„AKASZTÁS”

Kívülállóként furcsa hallgatni, hogy a csapatba kerülésének gyakorlatilag a legelső napjától nem titkolták előtte a többiek, miként zajlik az élet azon a kúton. A „kettesnél” állva eleinte nagyokat pislogva látta a főkasszában álló kolléganője összedolgozását az autókat tankoló kollégákkal. Ez a pénztár működik az ablaknál, egyértelműen ezt használták többször, az üveg mellett állva lehetett ugyanis működtetni a benzinkutak klasszikus trükkjének tűnő „akasztást”.

Az oszlop melletti megálláskor az autósok nagy része bemond egy összeget a hozzá lépő kutasnak, hogy éppen mennyiért kér üzemanyagot. Százból 99-en ezzel a lendülettel elindulnak befelé, lapozgatják az újságokat a shopban, csokit választanak, vagy beállnak a sorba. Ezt használják ki az ügyeskedők.

Ha 2000-et mondtak, akkor 1800-ért töltött valójában üzemanyagot az autójukba a kolléga, ha 4000-ért kértek benzint vagy gázolajat, akkor 3500-ért tankolt nekik, ha 5000-ért kért, akkor 4200-ért, és így tovább. Kétezernél a két ujjával fogta meg az állát, és mutatta a jelzést az ablaknál álló shoposnak, 3000 ezernél a három ujjával. Ha tele kérte az ügyfél, akkor a kutas a felfújt pofazacskóit mozgatta jobbra, balra, mint amikor fogmosás után öblögetünk. Két másodpercre egymásra néztek, ennyi elég volt.

Nem buktak le egyszer sem? – kérdezem. Hosszan magyarázza erre a nő, hogy annyira rutinszerűen és egyszerűen zajlott minden, hogy soha nem buktak le ezzel. Egyrészt senki nem állt a kutas mellett, és figyelte a számláló pörgését, másrészt senki nem vette észre később, hogy hiányzik az a néhány liter az autójából, harmadrészt nem mindenkit húztak le így. Ha valahol porszem került a fogaskerekek közé, nem erőltették.