A megtiszteltetés és a presztízs persze általában fordítottan arányos a gyártási mennyiséggel. Évtizedek óta képviseli a motorizáció csúcsát a Mercedes-Benz, a Rolls-Royce, a Packard (múlt időben) vagy a Cadillac – de hogy ne menjünk ilyen messzire, a vasfüggönyön innen is akadtak bizony hedonista márkák, mint a ZISZ vagy későbbi nevén ZIL.

A múlt század hatvanas éveinek elején a nyugati világ szeme előtt két mérce lebegett: a Mercedes 600 Pullmann és a Rolls-Royce Phantom V, de az amerikai limuzinok varázsától ekkor sem szabadultak. Japán luxusautó? Ugyan már. A világháború után Hirohito császár egy Cadillac 75-ösbe szállt át, ami kétségbe ejtette nemcsak a hazai ipart, de az ország vezetőit is – a kapituláció után nem volt szerencsés így elismerni az Egyesült Államok technológiai felsőbbrendűségét.

Ezért miközben a hétköznapi valóságot a parányi városi modellek gyártása jelentette, a legnagyobb japán márkák mérnökei gőzerővel kezdtek dolgozni felső kategóriás csúcsmodelljeiken. A Mitsubishi 1963-ban bemutatta a Debonairt, majd két évre rá szinte egyszerre jelent meg a Nissan President és a Toyota Crown Eight.

A Toyota konszern vezetősége 1967. február 14-ikére tűzte ki a cégbirodalmat megalapozó szövőszékgyár, a Toyoda Spinning and Weaving Co. Ltd. alapításának centenáriumi emlékünnepségét. Ugyanezen év augusztusában ünnepelték az 1937-ben alapított Toyota Motor Corporation harmincadik évfordulóját, és mindez majdnem egybevágott a Japánt modern nyugati társadalom rangjára emelő Meidzsi-restauráció századik évfordulójával. Ezt a három jubileumot volt hivatott méltó módon megünnepelni a japán vezetésnek felajánlott luxuslimuzin, amelynek fejlesztését 1961-ben kezdte meg a vállalat.

A Toyota prémiumszegmens felé vezető útjának első állomása a Toyota Crown Eight volt, amelyet 1964. április 20-án mutattak be Tokióban. A hosszú motorháztető alatt egy 2,6 literes, 115 lóerős, V8-as motor – a japán autógyártás legelső nyolchengeres alumíniumból készült motorja – dolgozott rendkívüli csendben. A Crown Eight gyorsan népszerűvé vált a kormányzati és vállalati felhasználók körében. Tartós volt, gyors és megbízható – ennél azonban többet vártak el a hármas évforduló ünnepi autójától. A Yamahával közösen fejlesztett blokk lökettérfogatát 3.0 literre növelték, az új, elektromos üzemanyagpumpa egy Aisan DQ30A esőáramú, kéttorkú porlasztót táplált; a teljesítmény elérte a 150 lóerőt.

Elöl trapéz alakú lengőkarok, hátul merev tengely dolgozott, a kényelmet légrugózás biztosította. A modell alapkivitele kézi sebességváltót kapott – három- vagy négyfokozatút –, de elérhető volt a kormányváltós, háromfokozatú automata is.

A modell formavilága a fennkölt küldetéshez méltóan visszafogott, de elegáns volt – míg sokan inkább időtlennek nevezték. Az 1,8 tonnás, két centiméter híján ötméteres limuzin ma nem számítana kirívóan nagynak, de akkoriban, főleg a reménytelenül túlzsúfolt japán utakon, valóságos óriás volt.